Emlékek( 2. rész)

A ház maga szép volt, a falai fehérek, háztetője vörös, de a környék nem igen tetszett. Eldugott kis helyen feküdt, az iskola kb. öt mérföldnyire lehetett tőle. Még egy ok, hogy rosszabbul érezzem magam...

Felkaptam a táskámat, és kiszálltam a kocsiból. Eszembe jutott a régi házunk. Akkor költöztünk be mikor még nagyon pici voltam. Egyből kiszaladtam a lovakhoz, és egész nap nem lehetett elvinni a karám mellől. Egy évvel később aztán megismertem Rakétát. A farmunk mellett kószált. Mi bevittük a többi ló közé, akikkel hamar összebarátkozott. A gazdáját nem találtuk meg, így velünk maradt.
Rakéta gondolatára megint könnyek csordultak ki a szememből. Nagy lélegzetet vettem és beléptem a házba. Első látásra beleszerettem, de ettől még semmi sem lett könnyebb.Ahogy járkáltam körbe-körbe, megrohantak az emlékek régi életemből. A lovak, a farm, a ház, az állatok...
A szüleim mellém léptek:
- Tetszik, ugye? Mi arra gondoltunk, hogy a padlásszoba lehetne a tiéd. Megnézed?
Összeszorult a torkom. Nem akartam apáéknak kellemetlenséget okozni, de nem hiszem, hogy kibírnám sírás nélkül. Elfordultam, és letöröltem a könnyeimet.
- Nagyon szép hely. - a hangom még mindig remegett.- Felmegyek a padlásra.
A lépcső megnyikordult lábaim alatt, ahogy felfele igyekeztem. Bizonyára már vagy tíz éve senki sem használta. Ahogy beléptem leendő szobámba, megdobbant szívem. Ugyanúgy volt berendezve mint a régi! Az ágy, az asztalom, a kanapé, a poszterek, minden ugyanaz! Fent a plafonról egy tábla lógott le:
-ISTEN  HOZOTT  KATIE!!!
Ez volt tehát a szüleim meglepetése. Egy emlék a régi szobámról...
Az érzelmek túlcsordultak a szívemben. Ledobtam a táskámat a földre, és én pedig az ágyamra huppantam. Mellettem a fal tele volt képekkel. Rakétáról, és rólam... Az idegeim ekkor felmondták a szolgálatot. Az arcomon könnyek csurogtak le, s hangosan elkezdtem zokogni. A párnámba fúrtam fejemet. Fél óráig sírtam, mire le tudtam nyugodni. Rendbe hoztam magamat és lementem anyáékhoz. A konyhában ültek.
Egymással beszélgettek, s mikor beléptem a szobába, felém fordultak. Leültem egy székre, és mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra:
- Én... Nagyon tetszik a szobám...Igazán, nem kellett volna - mondtam.
Anya felállt, és megszorította kezemet.
- Reméltük, hogy ez talán segít egy kicsit beilleszkedni. Hogy ne legyél annyira szomorú. - szólt.

A nap hátralevő részében nem volt több szó a dologról. Berendeztük a házat, s így -be kell valljam- eléggé otthonosan festett. Este korán lefeküdtem.